Nem írok újdonságot azzal, hogy a divat világában (is) alapvető fontosságú egy “ütős” márkanév, azaz egy olyan megjelölés, amely egy adott divatcég áruinak más konkurens áruktól való megkülönböztetésére szolgál.

A márka kizárólagos használata (védjegyoltalom) csak akkor illeti meg a védjegy jogosultját, ha bizonyos törvényi feltételek fennállnak.

Például nem részesülhet védjegyoltalomból a megjelölés, ha nem alkalmas a megkülönböztetésre, különösen, ha kizárólag olyan jelekből vagy adatokból áll, amelyeket a forgalomban az áru vagy a szolgáltatás fajtája, minősége, mennyisége, rendeltetése, értéke, földrajzi származása, előállítási vagy teljesítési ideje, illetve egyéb jellemzője feltüntetésére használhatnak, vagy pedig amelyeket az általános nyelvhasználatban, illetve az üzleti kapcsolatokban állandóan és szokásosan alkalmaznak.

Ezek a leíró jellegű illetve generikusnak nevezett megjelölések nem alkalmasak a védjegykénti rendeltetés betöltésére (kereskedelmi eredet jelzése), mivel nem köthetők egyetlen meghatálrozott piaci szereplőhöz sem.

Mivel a kivétel mindig erősíti a szabályt, a törvény előírja, hogy a leíró vagy generikus megjelölés nincs kizárva a védjegyoltalomból, ha használata révén megszerezte a megkülönböztető képességet.

A védjegyoltalom alapján a védjegyjogosultnak kizárólagos joga van a védjegy használatára és bárkivel szemben felléphet, aki engedélye nélkül gazdasági tevékenység körében használ a védjeggyel azonos megjelölést olyan árukkal, illetve szolgáltatásokkal kapcsolatban, amelyek azonosak a védjegy árujegyzékében szereplőkkel.

A védjegyoltalom alapján azonban a védjegyjogosult nem tilthat el mást attól, hogy gazdasági tevékenysége körében – az üzleti tisztesség követelményeivel összhangban – használja az áru vagy a szolgáltatás fajtájára, minőségére, mennyiségére, rendeltetésére, értékére, földrajzi eredetére, előállítási, illetve teljesítési idejére vagy egyéb jellemzőjére vonatkozó jelzést.

A milánói bíróság “Postina” ítélete jól szemlélteti a védjegyoltalom fenti korlátait.

A neves olasz táskakészítő, Franco Zanellato, védjegybitorlás miatt indított pert a milánói bíróság előtt a Ponte Pelletteria ellen 2014-ben. Az utóbbi cég “Postina” megjelöléssel reklámozott táskákat Internet valamint Facebook oldalán.

Zanellato a pert a “Postina”, “Postina Originale” és “Postina The Bag” védjegyeire alapozta és arra kérte a bíróságot, hogy tiltsa el az alperest a “Postina” megjelölés használatától.

Az alperes a per során arra hivatkozott, hogy a “Postina” megjelölést egy bizonyos fajta táska másfajta táskáktól (shopper, hátizsák, válltáska, stb.) való megkülönböztetésre, leíró jelleggel használta.

A “Postina” kifejezés valóban egyfajta táskát jelöl meg: a ‘50-es években az olasz postások (postino) által használt tartós és terjedelmes postás táskát formájában is megidéző táska.

 

Az olasz nyelvben a nőnemű főneveket (pl. táska – borsa) általában az “a” végződés jelöli; az hímneműeket az “o” végződés. A foglalkozást jelölő hímnemű szó (postás – postino) végződését “a”-ra módosítva lett a postás táska neve “Postina”.

A “Postina” megjelölés leíró jellegű használatáról van tehát szó, amikor a fenti tulajdonságokra utalva, a másfajta táskáktól való megkülönböztetésre használják, anélkül, hogy bármely piaci szereplőhöz kötnék.

Az említett per során bizonyításra került, hogy több neves divatcég használja a “Postina” kifejezést a postás táskák megjelölésére: Fendi, Miu Miu, Furla, Gucci, Carpisa, Coccinelle.

A bíróság megállapította, hogy az alperes is leíró jelleggel használta a “Postina” megjelölést az üzleti tisztesség követelményeivel összhangban, ezért elutasította Zanellato keresetét.